Szerintem szép vagy... szerinted nem. Pedig ugyanazt látjuk. Csak nem ugyanúgy. Mert ha önmagadat nézed, csak a szemeddel látsz. Ha a másikat, akkor a lelkeddel is. Ezért lehetsz örökre elégedetlen a tükörben látott képpel, és ezért tarthatom én ugyanezt a képet a világ legcsodálatosabb látványának. Téged.
Kávézol... igazi, finom kávét iszol. Három cukorral, két kanálka tejporral, ahogy szoktad. Mégis, olyan furcsa. Nem olyan, mint máskor. Finomabb, lágyabb, édesebb. De miért? Nem érted. Kavargatod, ízlelgeted. Sokkal finomabb, mint máskor. Vajon a kávétól? A tejportól? A cukortól? Nem. Egyiktől sem. Mindegyik ugyanaz, ugyanannyi, mint máskor. Hanem valami mástól. Valaki mástól. Aki ott ül veled szemben, aki rád mosolyog, akinek hallod hangját, érzed szívdobbanását. Igen. Tőle finomabb a kávéd. És az életed.
Megtanultam, hogy ne bízzak az emberekben; megtanultam, hogy ne higgyem el, amit mondanak, hanem arra figyeljek, amit tesznek; megtanultam, hogy bárki és mindenki képes megjátszani magát. Megtanultam, hogy az emberek, még azok is, akikről azt hiszed, nagyon jól ismered őket, kiismerhetetlenek.
Ebben a világban csak azok mondják, hogy "minden rendben", akiknek problémájuk van.
Nem hittem el, hogy vannak emberek, akik tényleg szerettek/szeretnek. Máig nem vagyok rá képes teljesen. Mindig van egy fal, amivel védem magam. És még azzal együtt is bírok pofával az aszfaltra esni.
Ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél.
Talán mindig túl hamar választottam a könnyebbik utat, és hagytam, hogy más válasszon engem, ahelyett, hogy én választottam volna.
Az agyunk mellett a szánk az a szervünk, amivel pokollá vagy mennyországgá tudjuk tenni az életet.
Onnan tudjuk, hogy valami fontos nekünk, ha félünk, hogy elveszítjük.
Itt vannak a bánatok. Sok-sok-sok. A fájdalmas emlékek. Amelyek nem csak a retinámba, hanem a lelkembe is beleégtek. Mélyen, vastagon. Ezeket csak tömöríteni lehet, kidobni nem, mert kitörölhetetlen nyomot hagynak.
Nem az okos ember jut ki a partra, hanem az, aki úszik.
Ha azt akarod, hogy szeressenek, először merj szeretni. Nem félni, nem rettegni, hogy vajon most mi lesz, hanem egyszerűen nyitni. Nyitni mindig, kérdés nélkül, adni, bátran. (...) Idővel rájössz. Rájössz arra, hogy ki érdemli meg és ki nem. Hogy ki tud bánni vele, és ki nem. Onnantól már egyszerű lesz. Kevesebb csapda, több szív - mástól is, másoktól is.
Szeress, és tégy, amit akarsz!
Hűtlen kedves!
miért nem szóltál? Szép lassan
csöndben óvatosan lehurkoltam volna
kezemről az ezüstfonalat - hogy ne fájjon
ha majd le akarsz szakadni rólam.
Vannak világok, amiket kinövünk. Megharcolunk érte, benne élünk, aztán meg érezzük a késztetést, hogy egy újat hódítsunk meg. Ugord csak át az akadályokat, merj csak hinni abban, hogy képes vagy legyőzni a nehézségeket, merd elengedni a biztosat a bizonytalanért, hiszen ha hiszel abban, hogy nincs vége a világnak azután, ahol most vagy, és mindig csak jobbat kaphatsz attól, amiben épp élsz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése